Megérkezett!
Ruri 2005.02.09. 11:25
Már nagyon untam. Elindultunk Horányba, hazaérkeztünk, szültünk...
Nem akartam tűzijáték-hozta babát. De mégis sikerült. Éppen 24 perccel éjfél után, 2004. augusztus 20-án kisüvített Arató Balázs Ficánka.
2004. augusztus 18-án este már tűkön ültem – ki tudta akkor, hogy miért. Mehetnékem volt és feszült voltam. Mondtam a Péternek, hogy én nem bírok magammal, elmegyek autózni. (Persze az is bennem volt, hogy már nagyon szülni akartam, ezért ha autózom, akkor a zötykölődés és az ülés talán előrébb hozza a várva várt napot.) Én a kocsi papírjait halásztam éppen ki a táskájából. Ő már persze szendergett. Gondolkodtam azon, hogy egyszerűen csak elmegyek, de rájöttem, hogy nem tehetem meg vele, hiszen ha felébred, és én nem vagyok itthon, akkor szívgörcsöt kap, hogy valami baj van. Ezért inkább hangoskodtam, hogy felkeljen. Ekkor Szerelmem a fáradtságtól vérben úszó szemekkel közölte:
- Mit csinálsz?
- Elmegyek autózni, megőrülök, nem tudok a seggemen ülni.
- De hova mész?
- Fogalmam sincs. – Persze volt. A békásmegyeri McDonald’s-ba akartam elugrani sült krumpliért meg a Péternek csoki fagyiért. Gondoltam, az éppen elég út ahhoz, hogy a görnyedés és a zötykölődés hatásos legyen, de még nem fárasztó. Rögtön pattant, ezért közbeszóltam.
- Most meg Te mit csinálsz?
- Csak nem gondolod, hogy elengedlek egyedül?
- De én egyedül akarok menni. Hidd el, nem lesz semmi bajom, csak vezetek egy kicsit. Nem bírok itthon ülni.
- Jó, akkor menjünk.
- De hulla fáradt vagy!
- Nem érdekel Ruri. Egyedül nem mész sehova. (Ekkor már egy kicsit ingerültebb volt – ami érthető.) Hova menjünk?
- Nem tudom. De én vezetek.
Felöltözött. Elindultunk. Az út háromnegyedénél jártunk, mikor csörgött a telefon. Az Anna volt a telekről. (A Dana meg az Anna kint voltak Horányban.) Mi elfelejtettünk szólni, hogy a nagyszobában a tévé megadta magát. Most erről érdeklődtek. A Péter magyarázatba kezdett, hogy milyen módon lehet percekre életet lehelni a készülékbe. Mikor már 5-6 perce beszélgettek, közbeszóltam:
- Mondd meg, hogy fél óra múlva ott vagyunk.
A Peti megmondta. Ők nem értették. A Péter elmagyarázta.
A fél órát persze nem tudtam tartani, mert lassan közlekedtem, lévén már hónapok óta nem vezettem, ráadásul sötét volt. Fél óra múlva a leányfalui strandnál voltunk. Mindegy, 45 perc múlva viszont beálltunk a kertbe. Szerencsére vittük magunkkal az új fényképezőgépünket, és szerencsére az Anna sem bírt magával, így a szülés beindulása előtt kb. 5 órával lévő időkből is van emlékünk Ficánkáról.
Utólag derült ki, hogy mikor eljöttünk, a Dana mondta az Annának, hogy nemsokára szülök, mert megváltozott az arcom.
Hát így is lett. Éjjel 3.18-kor arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam. Kicsit másként, mint eddig és kicsit erősebben. Baromi boldog voltam, hiszen ezt azt jelentette, hogy nemsokára láthatom Ficánkát, és semmire sem vágytam jobban már hosszú ideje. Pétert nem keltettem fel, mert akkor csak ketten ültünk volna tűkön feleslegesen. Tudtam, hogy ez nem egy-két perc. A fájások 25, majd 20 percenként jöttek. Reggelre még mindig rendszertelenek voltak. Én már el is bizonytalanodtam, hogy ez tényleg az e, amire várunk. Forró dróton voltunk a Péterrel (8-kor, 9-kor, 10-kor és fél 12-kor is hívott). Reggel mielőtt elment dolgozni mondta, hogy ha ez az, akkor nem megy, illetőleg azonnal indul haza. Én meg válaszoltam neki, hogy én sem vagyok benne biztos, hogy szülési vajúdásról van-e szó. Közben néztem az olimpiát. Már kezdtem fáradt és türelmetlen lenni, de még mindig nem indultak be erősen a fájások. Kezdtem aggódni Ficánkáért.
Délelőtt 10 órakor férjecském telefonált a Fazekas Zsuzsinak – a szülésznőnk -, hogy mi a helyzet velem, és hogy pontosan mi is ez. A Zsuzsi elmondta, hogy ez a szakasz első gyereknél akár 1-2 napot is eltarthat, sőt még akár meg is szűnhetnek a méhösszehúzódások. De nyugi, a hétvégén már tuti, hogy meglesz a babánk.
Tipikus, hogy mikor dél tájban beszéltem a Péterrel és mondtam neki, hogy most már jöjjön haza, akkor közölte:
- Rurika, nekem itt még szükségem van és jó félórára. (Na, tudjuk, hogy a férjecskémnél mennyi az a fél óra. Háromszor annyi. Legalább.)
Persze, hogy megbántottan és idegesen közöltem vele, hogyha ez mégis az, akkor nagyon fogom és fogja ő is bánni, hogy nem volt az első pillanattól a részese az eseménynek. Ő folyamatosan kérdezte, hogy biztos, hogy szülünk-e, mert akkor indul, de ha nem, akkor marad, mert a Feri kib…a, mint macskát szarni, ha most eljön és kiderül, hogy csak játék volt az egész. Hisztimmel azonban elértem a célomat – mint mindig.
- Jó, akkor mindjárt indulok. – szólt a válasz. Ekkor kb. delet ütött az óra.
Anyuék is telefonáltak, hogy érzem magam. Elmondtam az apunak, aki közben tolmácsolta anyukámnak. Aztán anyuval is beszéltem, aki közölte:
- Aztán ha nem történik semmi, akkor hétfő tájékán azért felmegyek hozzád, hogy ne legyél egyedül.
- Anyu! Hétfőre már megszülök. Nem érted, VAJÚDOK! 20-25 perces fájásaim vannak.
- Jézusom!
Hát ő az édesanyám! Lassan, de biztosan megértette. Aztán fél egyre hazajött a Peti, akivel jót derültünk a telefonon. Persze közben az ő édesanyja is telcsizett, neki mondtam, hogy minden oké, jól vagyok. Nem akartam elrontani az Anna nyaralását.
Ide tartozik: (Anna mondta Danának) - Tuti, hogy most fog szülni a Ruri, mert amióta az Armadában dolgozom, sosem tudtam 5 napot egybe pihenni.
Hát, utólag elmondható, most se tudott.
Mivel a televízió elromlott Horányban, sőt reggelre a mosógép is megadta magát (folyni kezdett), így az András – aki egyébként 1-2 napra horgászni indult a barátjával – alkatrész-beszerző körútra kellett menjen, s az Anna régi tévéjéért is beugrott. Amikor megérkezett a Péter fogadta, én addig már nyitottam is az Anna lakását, hogy ne maradjon sokáig a leendő nagypapa, mert tartani nem tudom magam a fájásoknál, és nem akartam, hogy észrevegye, mert akkor természetesen bepánikol, nem megy el pecázni, aggódik. Pedig ugye még akár 2 napig is vergődhetek, ők pedig feleslegesen mocorognak. Csodálkozott, kérdezte is drága férjemet:
- Hát Te?
- Hazajöttem, mert rohadtul fáj a fejem. – Ez igaz is volt, mert majd’ leszakadt a kobakja.
De aztán mégis megmondtuk a valót, hogy ne legyen az, hogy eltitkoltuk – abból csak konfliktus adódhatott volna. Mondtuk, hogy nyugodjon meg, mert hétvégén tuti nagypapa lesz, de még nincs semmi. Holott volt. Pont mikor lekísértük a kocsihoz és elbúcsúztunk, akkor jött a fájás. Megpróbáltam egyenesen jönni, le lassan ment, a Petibe kapaszkodtam. Tartottam magam, nem akartam, hogy észrevegye, hogy fáj. Mikor felértünk, megkértem a Pétert, hogy telcsizzen az édesanyjáénak, és mondja el a tényállást. (Mert ugye ha az András kiér, akkor ki tudja, hogy mennyire pontos infók jutnak el hozzájuk, esetleg pakolnak és jönnek. Mint utóbb kiderült, a leendő naapapa egy árva mukkot sem szólt a dologról, valószínűleg nem igazán volt neki kerek ez az egész.)
A délután további része nagyjából nyugiban telt, de a fájások 6-7 percenként jöttek, és erősödtek. A Péterrel lecsatáztuk, hogy ki telefonál a Zsuzsinak. Ő. Háromnegyed hat volt ekkor. Éreztem, hogy ez egy váltás a fájások minősége között. Kezdett tényleg fájni. Megbeszéltük, hogy 7-kor találkozunk a szülészeten, és csinál egy CTG-t, hogy lássuk, hogyan van a baba, és hol tart a dolog. Nagyon rendes volt. A Peti felajánlotta neki, hogy ha már ilyen rendes, hogy miattunk bejön, akkor ő érte megy, utána pedig hazaviszi, de nem kért belőle a Zsuzsi. (Mivel másnap reggel 6-tól úgyis jön dolgozni, így ha mégis maradunk szülni, akkor nem kell munka után gyalog hazamennie.)
Mikor beértünk, nem sok reményt fűzött a mi szülésünkhöz. A CTG jó volt. Az ügyeletes doki a Koós-Hutás Piroska volt. Végtelenül korrekt volt velünk, pedig másokat hallottam róla. Mondtam, hogy sorry vagyok, de még nem kellett hosszan fájdalmat tűrnöm, így hisztis vagyok. Mondták, hogy ők ezt HY-szindrómának nevezik. A Piroska javított rajta: HYP, hisztis hülye picsa. Mondtam, hogy hülye nem, de picsa vagyok. Jót nevettünk.
A Zsuzsi haza akart küldeni, de a Piroska mondta, hogy megnézzük, hogy áll a méhszáj. Reméltem, hogy nyitódott, de a szülész néni szerint nem voltak olyan erősek a fájások, hogy nagyon befolyásolhatta volna a méhszájat. Felfeküdtem. Doktor néni benyúlt.
- Ez bő két ujjnyi, majdnem három.
Nagy kő esett le a szívemről – jó ez a málnalevél tea.
- Akkor most mi van? – kérdeztem.
- Két lehetőség van – mondta Koós-Hutás Piroska. Repeszthetünk burkot, de akkor be fog szarni a fájdalomtól. Vagy hazamegy még egy kicsit – merre laknak? (elmondtuk…) Beül egy melegvizes kádba és elvajúdgat egy kicsikét. Eszik, iszik, addig a férje összepakol. Szerintem még éjjel meglesz a baba. (A Zsuzsinak is mondta: - Még éjjel visszajönnek.)
Leszálltam az asztalról. Megbeszéltük a teendőket. Felajánlották, hogy ha megnyugtat, akkor itt is maradhatok, üres minden helyiség. De mi menni akartunk. Abban maradtunk, hogy ha stabil 3 percesek lesznek a fájások, akkor visszamegyünk. Tényleg nagyon rendes volt a doki, mondta, hogy ma ő az ügyeletes, egész éjjel itt van, nyugodtan menjek, ha bármi van.
Hazajöttünk. Addigra a fájások stabil 2 percesek lettek – hála a pesti utaknak! A Péter csinált szendvicset – téliszalis zsemlét – és a kádba szervírozta. Utána ő is megcsinálta magának a kajcsit, és jött be a fürdőbe. A kádban levettem a láncomat és a jegygyűrűmet, hogy tegye a nyakába. A jegygyűrűmet nem akartam otthon hagyni, fontos számomra a közelsége. Így a legközelebb volt hozzám. Isteni esemény következett. Hűlt ki a víz a kádban, úgyhogy kihúztuk a dugót, hogy valamennyi vizet leengedve melegebbel pótoljuk. Ekkor bugyogott a fürdőszobában a víz. Ugyanis a lefolyó nem bírta a terhelést. Ennyi esemény egy napra! A Peti hozta a frissen vásárolt csőgörényt és szétszedte a lefolyót. Hát ez is csak velünk történhet! Én persze könyörögtem, hogy – Jaj, csak ne most b…meg! De most folyt, most kellett szerelni. A probléma azért van, hogy megoldjuk – mondta kapcsolatunk elején nekem mindig Petyuskám. Megoldotta.
Aztán már majdnem egybeértek a fájások. Ő azt mondta, hogy a melegvíz miatt sűrűsödtek, úgyhogy szálljak ki. Kiszálltam. (Utólag a doki és a szülész is mondta, hogy a melegvíz csak ellazít, abszolút nem befolyásolja a fájások sűrűségét.) Kint sem volt jobb. Felöltöztem. Hisztiztem a Péternek, hogy hívja fel a Zsuzsit, ő pedig mondta, hogy hívjam én, mert ő nem tudja elmondani, hogy hol tartunk és én mit érzek. Azért folyamatosan – két masszírozás között – kérdezte:
- Induljunk?
- Nem tudom. Fel kellene hívni a Zsuzsit!
- Akkor hívjad Rurikám!
- Én nem. Hívd Te!
Na, ez így zajlott. Végül megállapodtunk, hogy pontosan le kellene mérni a fájások közötti szünetet. Lemértük. 30 másodperc. Akkor telefonáljunk. A Péter felhívta a Zsuzsit, aki velem akart beszélni. Persze közben fájásom volt.
- Na ez az! Már teljesen más a hangja Ildi! Ez már valóban fájás. – mondta ő.
Kilenc óra volt ekkor. Megbeszéltük, hogy tízre bemegyünk mindannyian. Mire beértünk, már ott volt. Beléptem, és az első kérdésem az volt:
- Nem lehetne valami fájdalomcsillapítót kapnom?
- Nem. Mire az hatna, addigra már pont szükségünk lesz arra, hogy együttműködjünk. Teljesen felesleges. Ildi! Maga is azt mondta, hogy minden nélkül akarja végigcsinálni.
- De én már nem akarok hős lenni!
Bementünk a vizsgálóba. Csináltunk egy CTG-t. Még nagyjából minden ok, de már nem rohangál a mérő 120 és 180 között. Jött a dokinő és felmásztam az asztalra.
- Stabil 4 ujjnyi a méhszáj. Megrepesztjük a burkot. Jó? Onnantól kezdve pikk-pakk megy minden.
Nekem - a Péter véleménye szerint - kis rémület volt a szemeimben – hogy finoman fejezze ki magát.
A burokrepesztésnél nem kérte a tűt, amivel mindenki repeszt
- Megsérülhet a baba, ő a legfontosabb, csak nem fogok megsérteni egy babát? Inkább kivárok még egy fájást, mert túlságosan be van ékelődve a feje. Ugye kibírja Ildikó?
Kibírtam. Elfolyt a magzatvíz. A fájások valóban erősebbek lettek. Megkérdezték, hogy akarok-e beöntést. Akartam.
- Nagyon jó. Kap egy kis melegvizet a fenekébe, a fájások is enyhülnek. Jó az a beöntés, ne a szar legyen az első dolog amivel a baba találkozik. – mondta Piroska.
A beöntésnél megkértem a Pétert, hogy menjen ki, nem akartam, hogy ezt is lássa, ez csak gusztustalan, segíteni úgysem tud. Hát, mit ne mondjak fosás közben a fájás… felettébb fenséges érzés. Egyszer be akart jönni, de nem engedtem.
Utána lezuhanyoztam, majd megint CTG következett. A baba eredményei még mindig jók, a fájások pedig egyre erősebbek. A Zsuzsi azt mondta:
- Hidd el Ildikó, már nincs sok hátra.
- Még ma meglesz a baba. – mondta a Péter.
- Hogy lenne meg – mondtam fájdalmasan -, már 11 óra is elmúlt.
A fájások egyre elviselhetetlenebbek voltak. Nem elég, hogy egymást érték, de egyre kínzóbbak is lettek. Mindent megpróbáltam úgy csinálni, ahogy a Zsuzsi tanácsolta. Büszke lehet rám anyukám, apukám, igazán szófogadó kislányuk voltam az este. Amikor a Péterre is rájött a szükség, magamra maradtam. A Zsuzsi masszírozott addig. Egyébként, hogy milyen erősen masszírozott a Peti, az 1-2 nap múlva derült ki, amikor a szülés után pontokban baromira fájt a derekam. Ott ahol a Petya nyomizta. Az ő csuklója is tropára ment ettől. A fájások egyébként egészen a mellem alatti résztől húzódott a fenekemen oldalt lévő hájig, körben a testem körül. Iszonyú.
Az is napokkal a szülés után derült ki számomra, hogy a Péter néha miközben nekem fájásom volt, ő masszírozott és közben mögöttem sírt. Sírt, hogy nekem fáj, és nem tud ellene mit tenni. Elképesztően ellágyít, ha ez eszembe jut. A kapcsolatunk „milyenségéről” meg csak annyit: ugye mindenki figyelmeztette a Petit, hogy szülés közben és utána napokig nagyon fogom utálni. Anyukája külön közölte vele, hogy nehogy megemlítse az első napokban: „Jó csaj vagy Rurikám!”. Ennek ellenére én egyszer voltam vele hangos, mikor éppen jött a fájás, és ő nem volt mellettem – éppen a törülközőt vizezte be – „Peti!”. A fájás után pedig elnézés kértem tőle, hogy hangosan rászóltam, nem akartam megbántani.
Tulajdonképpen a többi a videón megtekinthető – bennfentesek számára. A kitolási szakasz 13’23” perc volt, s utána már a pocakomon kapkodta a levegőt Arató Balázs.
|